Nem kedvelem különösebben a Gyűrűk ura trilógiát. Igen, tudom, és Göncz Árpád fordította, és gyönyörű és szövevényes... Nos, nekem túlságosan szövevényes. Regényt szórakozásból olvasok, és ha jegyzetelnem kell a sokféle lény és sokféle személy miatt, az nekem már nem szórakozás. Ettől függetlenül egyszer elolvastam mindhárom (jó vastag) kötetet, és talán egyszer végignéztem a filmeket is, bár ez utóbbiban nem vagyok biztos...

Aztán egy alkalommal, mikor nagyon szerettem volna olvasni, de nem volt a kezem ügyében más, mint a Szilmarilok, annak is nekifutottam. Többször. De max 10 oldalig jutottam. Ehh.

Így aztán, meglehetős előítéletekkel fogtam a Hobbitba. Nem is tudom, mi vitt rá. De kérem, olyan kellemes csalódásban volt részem, mint már régen nem! Imádom a történetet, a figurákat. Érthető, izgalmas, fordulatos mese. Igazi mese! Ráadásul gyönyörű a nyelvezete. Az a régies, klasszikus kifejezésmód, ami abból az időből való, mikor még lassúbb volt a világ. Van idő pontosan kifejteni, szabatosan kifejezni a szereplők érzéseit és érzékeléseit. Tudod, kinek hol a helye, mi a szerepe, hogy érzi magát és hova sorolják a többiek, érted, mi miért történik, ki mit miért tesz úgy és miért nem tehet másképp. Nem kell sietni, megélhetsz minden percet a szereplőkkel együtt.

Mondanom se kell, megnéztem a filmet is. Az első részt végig. Ott ért a csalódás, hogy csak harmada a regénynek (ha előre tudom, talán neki se állok, de legalábbis gyanakodtam volna...), ráadásul nem azért olyan irdatlan hosszú, mert olyan hűséges lenne az eredeti történethez, sőt. Csak úgy hosszú. Öncélúan. A második részt már képtelen voltam végignézni, pedig nagyon igyekeztem, erőltettem, mégis, ha már eddig kibírtam... De az utolsó 20 perc előtt feladtam. Semmi baj. Ott az eredeti verzió, elő lehetett venni, átmosni, felfrissíteni vele az agyamat.