Októberben lesz két éve, hogy felszámoltam a régi életemet, hogy a festésnek, gyöngyfűzésnek élhessek. Akkoriban úgy mondtam: elindultam a szívem után. Pár hónap múlva találkoztam egy ifjú barátnőmmel, Dórival (akkor volt másodéves egyetemista), és amikor meséltem neki erről, azt mondta, tisztára, mint az alkimistában. És mesélt nekem erről a könyvről. Azonnal beszereztem, de csak most jutottam a végére. Nem, nem azért, mert olyan hosszú :).

Egy pásztorfiú, aki volt olyan bátor, hogy szembeszegüljön a család elképzeléseivel, és volt olyan szerencsés, hogy ebben támogatásra lelt a család részéről, eddig is úgy élt, ahogy tetszett neki: világot akart látni, tehát olyan foglalkozást választott/űzött, ami által ezt megtehette: pásztor lett. Aztán talált egy célt magának, és a nyomába eredt. Közben persze tanult, és mi tanulunk vele együtt.

Igen, jó dolog megélni a "személyes történetedet", és azóta is azon gondolkodom, milyen lett volna AKKOR elolvasni a könyvet. Persze nem véletlen, hogy nem tettem, sőt, örülök, hogy nem tettem. Egy időben rengeteg önsegítő könyvet olvastam, sokszor hergeltek bele alaptalanul bizakodó lelkiállapotba, mert akkoriban azt hittem, a pozitív hozzáállás az, amikor fennen hangoztatjuk az elképzeléseink irreális megvalósulásába vetett hitünket. Ma abban hiszek, hogy ha valóban TIÉD a célod (nem ráderőltetett vagy belédmanipulált), akkor igenis elérheted. Ha nem engeded magad eltéríteni, ha tudatos vagy. És alkalmazkodsz a FÖLDI törvényekhez. A realizmus nem egyenlő a negatív gondolkodással, és az üvegboltnak is megvan a maga feladata. Nem kitérő. Nem eltérülés. Állomás. Fontos, kihagyhatatlan állomás